Boszorkányos álom
S mégis éreztem, én - ÉN vagyok... Tintafekete viharfellegek kavarogtak a titáni magasságú kőtornyok felett és középpontjukban állt a legmagasabb torony, démoni építőmester sötét büszkesége! Nyitott teteje alatt fél futballpálya nagyságú tér volt és a hely lüktetett a nyers hatalom energiájától. A torony belül üreges volt és koromsötétbe borult, alant... a mélységben... árnyak örvénylettek és villámok cikáztak, önmagukat elemésztve...
Körben álltak az emberek a korlát nélküli mélység szélén, és kezdett bennem megérni egy gondolat. A társaság egy célért gyűlt egybe. De vajon miért? Lenéztem... ökölbe szorított tenyeremre, ami markolt valamit és majdnem felkiáltottam a döbbenettől. Egy nagy tincs aranylóan szőke hajat tartottam benne! Körülnéztem és megdermedt bennem a vér. MINDENKI tartott valamit a markában, néhányan hasonlót mint én, néhányan nagyobb tárgyakat, melyek halványan felismerhető, rettentő, emberhez tartozó részekre emlékeztettek, és páran... Egek ura... nem írhatom le, mert nemcsak én hanem más is elveszítheti józan ítélőképességét és akkor... Mindeközben erősödött bennem az érzés, hogy a sors sötét hullámvasútján ülök és megállíthatatlanul száguldok egy olyan végkifejlet felé, ahonnan nincs visszaút!
Felkaptam fejem, mert újabb változás történt környezetemben, ami rémülettel fókuszálta magára figyelmemet. A kút közepén a levegő sötétedni, kavarogni kezdett majd egyre jobban felismerhető formát öltött és határozottan emberalakot kezdett felvenni. A fekete ködből mélybíbor villanással egy NŐ tűnt elő. Furcsa kosztümöt viselt, mely kihangsúlyozta csábító formáit és azok a szemek... Nem született olyan ember, aki ellen állhatott volna a bűbájjal megerősített nőiesség parázsló magmájának... Kéjenccé tett volna bármely szentet... Ajkai úgy formálták a szavakat, olyan földöntúli intonációt használt, melynek csábító zöngéit nem csak a fülnek, hanem a lélek mélyen megbúvó rétegeinek is szólt és nagyfokú izgalomba hozta azt... Egyszóval elérte, hogy mindenki kigúvadó szemekkel figyeljen rá.
Így szólt hozzánk:
- Jelöltek! Yliander vagyok,a vezetőtök. Emeljétek fel ajándékotokat, amit uramnak szántatok, hadd lássam. Mindenki olyan ajánlólevelet kap tőlem amilyen ajándékot hozott... Aki üres kézzel merészelt idejönni az azonnal távozhat innen - nem távozik üres kézzel, átkom élete hátralévő részéig elkíséri... Tudjátok meg, most TENEBRIA kapuja felett álltok, ahonnan nincs visszakozás! Kövessetek! Aki őszintén kívánja a beavatást Uram titkaiba, nyugodta ugorhat és ép testben ér földet a Kiválasztottak Örvénye alján. Aki hazudott magának, elpusztul...
Tudtam, tényleg nincs visszaút és ugrottam. És baj nélkül értem földet És elborzadtam az elém táruló világ - mert nem volt előttem kétséges hogy egy másik világban landoltam - láttán. Óriási kiterjedésű erdő között egy mély völgy húzódott és felette ingatag híd vezetett át. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy a különös, szentségtelen kisugárzású fák ágai néhol ráhajlanak a hídra. És szívemet éjsötét félelem töltötte el, amikor láttam mitől olyan irombák és formátlanok ezek az ágak... Az ágak mozogtak és lüktettek, hajladoztak és remegtek... Mert élettel voltak telítve, örökre elkárhozott, magukba zárt lelkek kivetüléseivel!
Apró, gyermekméretű, DE felnőtt vonásokat hordozó arcok tekeregtek a faágak vastag, bőrszerű bevonata alatt és vonásaikat eltorzította a vágy... Hogy szabaduljanak ebből a pokolból! Yliander mosolyogva, csendesen szólalt meg, mégis felugrottunk szavai átható erejétől:
- Ezek az elbukott jelöltek lelkei. Az örökkévalóságban bűnhődnek sikertelenségük miatt... Sohasem szabadulhatnak ki innen.
Továbbindultunk a hídon, melyen minden lépés maga volt a halál... Valaki elvesztette a fejét előttem és a körülötte állókat félrelökdösve menekülni próbált visszafelé. A híd padlója összeomlott körülötte - csak körülötte, hajszálpontosan - és lélekbe markoló sikollyal zuhant lefelé a szakadék aljáig, amely már ködbeveszett... De soha nem érte el azt. Kimeredő szemünk pontosan látta, amint az egyik vastag ág villámgyorsan kinyúl, az áldozat dereka köré fonódik, és megmerevedik ebben a helyzetben.
Ekkor különös folyamat vette kezdetét. Az ág izzani kezdett és ez az izzás átterjedt bukott társunk testére is. A felívelő üvöltésekből arra következtettünk, az őt körülvevő tűz valódi... Húsa lángolni kezdett, mintha nem vérrel telítődött szövet lenne, hanem újságpapír! Mikor teste megsemmisült, egy vakító villanással szelleme ölelte körül nemtelen fogva tartóját és szabadulni igyekezett. Ám fogva tartója erőssebnek bizonyult és elkezdte befelé szívni lelkét... Egy perc, és már láttuk is arcát a bőrszerű kéreg alatt vonaglani!
Ekkor öntött el a pánik és artikulálatlan üvöltéssel, minden erőmet beleadva rohanni kezdtem a hídon! Amíg a kő szét nem vált alattam! Kétségbeesetten kapaszkodtam a perembe, de ekkor Yliander csúfondárosan és jeges kegyetlenséggel teli szemébe néztem, ahogy cipője hegyes orrával lepöckölte ujjaimat és éreztem, ahogy megkezdem zuhanásomat az örök kárhozatba... Ekkor hideg verejtékben fürödve, üvöltéssel az ajkamon ébredtem az ágyamban. És ujjaim önkéntelenül a nyakamon lógó lánc medalionjába kapaszkodtak megnyugvást keresve. A medalion egy fát ábrázolt, amely lelkeket tartott ágai között és törzsén kígyók igyekeztek fölfelé...