AKI UTOLJÁRA HAL MEG

Egy távoli csillagrendszer emberlakta bolygóján történt, hogy lakói végre győztek önmaguk felett, szakítottak addigi önző és agresszív énjük minden visszahúzó erejével és lelkükön az egyensúly harmóniája lett úrrá. Többé nem szégyellték egymás előtt érzelmeiket, és az emóciók csodás változáson mentek keresztül. Olyan erősek lettek, táplálkozva az emberek lelkéből, hogy anyagiasultak és testet öltöttek a bolygón, ahol létrejöttek. Délen élt Remény, Szeretet és Bizalom. Északon, egészen kicsi területet birtokolva, Harag, Széthúzás és Megalkuvás.

Az északi félteke egyik erdőségében egyszer különleges esemény történt, amely sötét árnyat vetett a földre. Az erdész különös lelkivilággal megáldott félbolond asszonya - boszorkány, suttogták róla, cserélt lélek - bevette magát a rengetegbe és az intenzív keresés ellenére sem került elő két álló hónapig. Az emberek inkább fogtak ebbe a keresésbe furcsa, önös érdekből, mint az erdész kedvéért. Az erdőről az a legenda járta, hogy aki túl mélyen merészkedett berkeibe, élve már nem került elő. Különös fákról meséltek az öregek, melyek teljes szélcsendben is finoman mozogtak és kígyóztak hosszú, érzékeny ágaikkal, némelyek alatt apró erdei állatok csontvázát fedezték fel. A napfény erőlködve próbált némi tért hódítani a buja, kábító kipárolgású lombok között, de hőn áhított célját, a talajt, sohasem érte el. Kábultan oldódott fel az alant terjengő bársonyos, élő sötétségben .Ide vette be magát az asszony. Nem kár érte, mondogatták az emberek. Különös kántálásai, álmatag, félig leeresztett szemhéjú, mégis égető intenzitású tekintete, és különös testi ereje nem tették rokonszenvessé a többi ember között, de bántani nem merte senki.

Aztán, mivel féltek beljebb merészkedni az elátkozott tölgyesbe, főleg miután egyik társuk oly furcsán törte lábát az egyik vén Óriás kiálló gyökerei közt elesve, a keresést befejezték. Mondták, mert nagyon komoly nyílt törés lett a botlásból, a kicsorduló vérnek alvadni sem volt ideje, az elátkozott föld éhes szivacsként szívta magába a számára éltető anyagot... Amikor már mindenki letett róla, még az erdész is - az emberek amúgysem értették különös ragaszkodását a vajákos asszonyhoz - egyik reggel megjelent a faluszélen. Hosszura nőtt haja csimbókokban tapadt furán görbe vállaira, szeme különös, ártó tűzben égett, haja megőszült. Ám a legfontosabb változás ekkor még nem látszott és az erdész sem szólt róla sokáig. Addig, amíg késő nem lett.

Teltek a napok,és egyszer csak valóság lett az addig lehetetlen. Az asszony, semmi kétség, hiszen még a falu vénei is megerősítették, jövevényt hordott kiismerhetetlen szíve alatt. Azt, hogy nem tőle származik a nem evilági nász gyümölcse, az erdész is megerősítette. Az emberek félve várták a napot, amikor majd megszületik a legnagyobb rejtély, amivel a különös vidék népe századok alatt szembesült. Aztán eljött az a nap is, amikor a félvak, albínó bőrű asszony inkább elnyújtott vonításra mintsem vajúdó asszony hangjára emlékeztető zajok között új, baljós lakónak adott életet a telihold súlyos fénye alatt roskadozó házban.

A gyermek, ahogy az első, félelem lázába burkolózott látogatók elmondták, minden várakozást felülmúlt. Nagy, smaragdzöld szemeiből különös intelligencia sugárzott, sohasem sírt és furcsán intonált, bár nem különösen ijesztő hangjától felállt a szőr a látogatók karján. Azon már nem is csodálkoztak az emberek, hogy negyedév után abbahagyta a szopást és szilárd ételt kezdett magához venni. Egyéves korára pedig embernyi adag húsételt fogyasztott. Szemeit, melyekkel ugyanúgy tudott beszélni, ha akart, mint más a szájával, mindig kitörni kész indulatok fűtötték, és amikor elfogta a harag, szembogara alján a pokol tüze lobbant fel.

Ekkor kezdtek el suttogni az emberek a Hasonlóságokról. A fiú szemében égő tűz egyezett az elátkozott erdő felett, a távoli északi égbolton, napéjegyenlőség éjjelén lobogó kárhozatos tűz színével. Semmilyen állat nem tűrte a közelségét és ő is utálta őket. Pedig... Ha az emberek csak sejtik a vele jövő baj egyharmad méretét, még azon születése pillanatában elpusztítják őt.

A fiú otthonának érezte az erdőt és nem átallott hosszú túrákat tenni benne, egyre hosszabb ideig. Mire fiatalemberré cseperedett, kész férfi volt, kész világnézettel. Ekkortájt kezdett beszélni az embereket rabságban tartó érzelmekről... Lassan ható méreghez hasonlatos szavai lassan romlott gyümölcsöt termő talajba hullottak és megfogantak. Az emberekben ősi, káros ösztönök ébredtek .Régi, rettenetes Egójuk ébredezni kezdett és kinyitotta ronda, véreres szemeit, körbepislogva a béke és nyugalom földjén... A lázadás titkos mételye lassan, belülről támadott. A gyűlölködés, a Lélek rákosodása sejtről sejtre, emberről emberre terjedt.

Az érzelmek, ezek a légies, szilárdnak látszó de emberek által sérthetetlen áltestben létező emocionális lények ekkor felemelték fejüket. Látták hogy északon egyre terjeszkednek az általuk csak a múlt kísérteteinek tartott ősi gerjedelmek és indulatok. Aztán eljött az idő hogy kénytelenek voltak ők is harcba szállni. Bár semmit sem gyűlöltek jobban, mint a harcot, a végsőkig küzdöttek. Eközben NEGATH, akit észak sötét érzelmei a világ legnagyobb mágusává tettek, különös dilemma elé került. Egyedül nem tudta megkaparintani a világ fölötti uralmat melyre, annyira vágyott. Ezért vállalnia kellett a MEGSZÁLLÁST. HARAG költözött a lelkébe, minden sötét érzelem közül a legpusztítóbb. Ekkor kezdődött az igazi harc.

A szellemek összecsaptak, emberek pusztultak, hegyek váltak földdel egyenlővé, erdők szenesedtek üszkös halommá. A lelkierővel harcoló anyagiasult esszenciák az ÉLET megmentésére irányuló igyekezetükben minden ÉLŐT megsemmisítettek. Végül az utolsó ember is elpusztult az ÉRZELMEK VIHARÁBAN... A szürke, megrepedezett földön két szellem állt szemben egymással. Ketten maradtak... Remény társai köddé válásuk előtt magukkal ragadták a végbe Harag szövetségeseit, élőt és szellemet egyaránt. Negath megvetően mosolyogva mérte végig fáradt ellenfelét.

- Vedd le a nyakláncodat, és én cserébe megadom neked a könnyű halált! - mondta.

Remény nyakláncában a lehetséges újrakezdésnek, magának Szeretetnek és az Életnek az utolsó csirája volt elrejtve. A nyaklánc, a több mint ezer éves szent szimbólum misztikus energiától izzott.

- Vedd le te ha annyira a magadénak akarod. Ez lesz az utolsó érintésed ezen a világon.

Negath gonoszul elvigyorodott. Aljas és gyáva lelke, mely csak mágiával volt képes elérni amit akart, még mindig félt ellenfelétől, aki pedig már teljesen kimerült. Apró pengét vett elő és mindkét tenyerén sebet ejtett vele. Hagyta, hogy fekete vére a földre csorogjon. Ott azonnal kölcsönhatásba lépett a kárhozott földdel és az élő rontás két csápjaként vágtatott a felszín alatt Remény felé. Szemet bántó villanással kelt életre Remény alakja körül és a gyenge védekezés nem hozott eredményt. Remény úgy érezte magát a feketészöld lángok között mintha ereiben sav keringene. Aztán lassan a földre hanyatlott. Negath lassú léptekkel közelítette meg. Lehajolt, kezét a nyaklánc felé emelte. Remény ekkor, Negath meglepetésére utolsó erejével halkan felnevetett.

- Vidd hát!A tied. De le kell tépned a nyakamból...

Negath úgy is tett,ám ekkor fájdalmasan szisszent fel ahogy összeszorított markát kinyitotta. A nyaklánc közepén elhelyezkedő ékkőből tüskék meredtek elő, hegyük fehér fényben izzott.

- Átkozott! - hörrent fel Negath, ahogy a Szeretet élő esszenciája szétterjedt testében, elkezdve szétbomlasztani azt. Elszörnyedve nézte testén az elburjánzó pusztulást. A földre dőlt, Remény mellett. Előttem mész a másvilágra, ez vigasztal, motyogta szederjes ajkakkal Negath. Tévedsz, ostoba. Azért vesztettél, mert elfelejtetted a törvényt. Ha tudtad volna, soha nem érinted meg a láncot. Bár számodra nincs remény, azért elmondom, hogy bölcsebben halj meg... A törvény pedig az, hogy MINDIG A REMÉNY HAL MEG UTOLJÁRA!